Pénzintézetek

Hausel Sándor :

Pénzintézetek Balassagyarmaton 1867 és 1920 között

 

Jelen írás - Hausel Sándor: Pénzintézetek Balassagyarmaton 1867 és 1920 között - eredetileg a Horváth J. András által szerkesztett "Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére" (Budapest, 2008) című kiadványban jelent meg.

 
                Az 1690-ben földművesekkel újratelepített Balassagyarmat társadalmának több évtizedes fejlődése és földesurainak elhatározása volt a feltétele annak, hogy az 1740-es évek után a kézművesipar, a kereskedelem és a pénzforgalom képviselői megjelenhessenek a város életében.
               Az állandó megyeszékhely kialakulása előtt a nógrádi hitelügyletek a bányavárosok pénzembereinek kezében voltak. A XVIII. század második felében lezajló „piacforduló” következményeként Nógrád megye fokozatosan eltávolodott a bányavárosoktól, ezzel egy időben Pest és környéke felé orientálódott, a szükséges pénzkölcsönöket pedig itteni pénzforrások, illetve a mezőváros kisszámú, de vagyonos ortodox népessége, a „görögök” biztosították. Mellettük magánemberek és szervezetek voltak jelen mint hitelezők. A XIX. század első harmadában további két jelentős változás következett be: a megyeszékhelynek a mezővárosba helyezésével Balassagyarmat egy évszázadra a megye központjává vált, másrészt a görögök szerepét és helyét a zsidók vették át.
            A feudalizmus korában egyrészt az uzsora, másrészt a földtulajdon hitelképtelensége nyomta rá a bélyegét a hitelezési lehetőségekre. A reformkor végén létrejött kisszámú takarék-pénztárak között egy sem volt nógrádi, s ez a helyzet a szabadságharc leverése után sem vál-tozott meg. A nógrádi hitelezők igényeit elsősorban a pesti, vagy a kevés számú, más székhe-lyű takarékpénztár elégítette ki a kiegyezés időszakáig.
Ha a dualista kor megyei pénzintézeteinek létrejöttét vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy azok két időpont körül csoportosulnak. A megye 14 pénzintézetét egyrészt a kiegyezést követő é-vekben (1867–1873), másrészt a századforduló körüli évtizedben hozták létre. A Balassa-gyarmaton 1911-ig megalakult 4 pénzintézet mellett a megyében Losoncon három bank mű-ködött az első világháborúig: a Nógrádmegyei Népbank Rt. 1872-ben, a Losonci Takarék- és hitelbank Rt. 1873-ban, a Losonci Ipari és Kereskedelmi Bank 1905-ben jött létre. A megye két régi, nagy hagyományú városán kívül Salgótarjánban a Salgótarjáni Takarékpénztár 1869-ben, a Salgótarjáni Népbank Rt. 1908-ban, Szécsényben a Szécsényi Takarékpénztár 1872-ben, a Szécsényi Népbank Rt. 1906-ban, Szirákon a Sziráki Takarékpénztár 1897-ben, Rétságon a Rétsági Takarékpénztár 1905-ben, Gácson pedig a Gácsi Járási Takarékpénztár 1908-ban kezdte meg működését.
      Noha az 1867 utáni évtizedekben folyamatosan bővült a lakosság hitelszerzési lehetősége azzal, hogy sorra alakultak a postatakarékpénztárak, a hitelszövetkezetek, önsegélyző egy-letek, népsegélyző szövetkezetek, magánbankok és zálogházak, ezek azonban nem jelentettek komoly versenyt a három balassagyarmati pénzintézet számára. Annak ellenére sem, hogy 1909-ben például 20 szövetkezet (Bussai, Diósjenői, Érsekvadkerti, Ipolytarnóci, Jobbágyi, Kállói, Kosdi, Losonci, Ludányi, Mátraverebélyi, Nagyoroszi, Pataki, Nógrádszakáli, Palotá-si, Penci, Rimóci, Romhányi, Sóshartyáni, Tolmácsi, Zagyvarónai) is foglalkozott takarékbeté-tek elfogadásával, előlegek és kölcsönök nyújtásával.
         A kiegyezés és az 1873-as krach között Magyarországon 170 részvénytársaság és 552 hitelintézet jött létre; ezek közé tartozott a három balassagyarmati pénzintézet.[1] Kialakulásukat, későbbi működésüket döntően három körülmény határozta meg. Az egyik az volt, hogy megyeszékhelyen jöttek létre, a megye politikai életének prominens képviselői és a megye földbirtokosai voltak benne érdekeltek, mint alapító részvényesek. A három balassa-gyarmati bank a megye többi pénzintézetével szemben évtizedeken keresztül jelentős előnyt élvezett azzal, hogy a vármegyei közigazgatási és árvaszéki pénzeket náluk helyezték el. Ebben változás csak 1897-ben következett be, amikor a vidéki pénzintézetek kezdeményezésére az alaptőke arányában osztották fel a feljebb említett pénzeket. A másik meghatározó körül-ményként, amelynek hatása volt a helyi pénzintézetek megalakításában, azt kell figyelembe vennünk, hogy bár Balassagyarmat közigazgatási központ volt, de nem rendelkezett sem ipari nyersanyaggal, sem a mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparral vagy egyéb iparral. Ez jellemezte a helyzetet az első világháború végéig. „Csak egy gyárkéményt látnánk már városunk felett füstölögni.” – olvasható egy 1903. évi újságcikkben.
Mindezek mellett, annak dacára, hogy megyeszékhely volt, népessége sem volt magas: 1900-ban 8395 főt számlált, míg Salgótarján lélekszáma 18 156 fő volt. A harmadik körülmény, amely rányomta bélyegét a pénzintézetek létrejöttére és működésére, az a zsidóság magas aránya (közel egyharmad) volt a mezőváros (nagyközség) lélekszámához képest. A számarányánál, gazdasági súlyánál fogva a város életében jelentős szerepet játszó zsidóság mint részvényes mindhárom intézetben képviseltette magát, mégis azt mondhatjuk, hogy a Népbank és különösen a „kistakarék” részvényesei és vezetői között szerepelt döntő súllyal. Reményfy József 1880-ban a következőképpen foglalta össze a három bank megalakulásának történetét: „…a 60-as évek elején létrejött takarékpénztár egymagában a kamatokat kénye kedve szerint emelte (ő mindig a kamat reductio mellett fáradozott, de hasztalanul) concurrentia nélkül állván, monopolizálta pénzüzletét. Ennek egyensúlyozására keletkezett a Népbank a helybeli polgárságból, s nem a Takarék- és Hitelintézet, ez harmadik volt, alakult pedig ez utóbbi pecsovicsokból, tisztviselőkből, tőkepénzesekből és lelkiismeretlen uzsorásokból.” Reményfy a pecsovicsokra való utalással egyértelműen arra céloz, hogy a Hitelintézet létrejöttében a kormánypárti erők is szerepet játszottak. Kétségkívül lehet valami alapja annak, hogy a Hitelintézet alapításába a politika is beleszólt, ugyanis a Takarékpénztár és a Népbank vezetői viszont nem deákpárti elveket vallottak, tehát nem álltak a Deák-párt szolgálatában.[2]
Az idézett sorrend erősorrendet is jelentett egyben a Takarékpénztár 1913-as összeomlásáig, melynek helyét azt követően fokozatosan a Népbank vette át. A Takarékpénztárról ezen időpontig a megyei lapban megjelent cikkek szerették azt úgy bemutatni, mint a vidék egyik legtekintélyesebb pénzintézetét. S tény, ha néhány környező város 1909. évi betétállományát vesszük figyelembe (pengőre átszámítva), akkor Balassagyarmaton a lakosság számához képest kétségkívül jelentős pénzforgalomról beszélhetünk. (Eger – 15.973e P, Esztergom – 21.468e P, Gyöngyös – 12.485e P, Vác – 9.461e P, Balassagyarmat – 13.014e P.) A helyi betétállomány 43 %-a volt ebben az esztendőben Takarékpénztár kezelésében.[3]
Egy évtized sem kellett hozzá, és a három pénzintézet igen szilárd bázison álló üzletté fejlődött. Dacára a város alacsony népességének mindhárom képes volt fennmaradni és fejlődni. A Takarékpénztár tevékenységét a környező vidékre is kiterjesztette, ami az 1880-as évektől fiókok létesítésében is megnyilvánult. Így tehát nemcsak a balassagyarmati pénztőkésektől függött. A Népbank a voltaképpeni helyi polgárság bankja volt, a Hitelintézet pedig a tőkepénzesek bizalmát élvezte.[4]
A város első pénzintézete tehát a „nagytakarék”, azaz Takarékpénztár volt.
 
 
 
Dualizmuskorabeli fotók a Takarékpénztár épületéről
(nagyobb méretért kattintson a képre)
 
A takarékpénztárak a kifejlődő magyar gazdasági élettel gyarapodtak együtt és néhány évtized alatt azzal teljesen összeforrtak. Ezen intézmények a hazafiság és a humanizmus jelszavával keletkeztek, ám hamarosan az illető környék hitelszükséglete szerint idomultak és terjeszkedtek. Jóllehet legtöbbjük létrehozásának hátterében nem feltétlenül a nyerészkedés állott, ám később a pénzügyi sikerek folytán a részvénybefizetés mégis jó tőkebefektetésnek bizonyult. Az eredeti elképzelés, hogy kis tőkepénzesek letéti bankja legyen, hamarosan megváltozott. Az 1880-as években üzletkörük nem volt szakosított, a banküzletek csaknem mindegyikével foglalkoztak: jelzálog, letét, folyószámla, lombard, kézi zálog. Jelentőségük a vidéki kis- és középbirtokosok hiteligényének kielégítésében állott. A balassagyarmatiról is elmondhatjuk, hogy a középúton igyekezett járni, amely előnyt és hátrányt is eredményezett. Működése első három évtizedében tartózkodott a nagy üzletektől, de a paraszti és kisiparosi réteg hiteligényétől is. Míg az előbbit a nagy tőkeerős bankok, az utóbbiakat a szövetkezetek, népbankok és önsegélyző egyesületek láttak el. Sikeres működésük ellenére a takarékpénztárak reformja az 1880-as évek végére egyre sürgetőbbé vált, amely elsősorban az üzletágak arányának helyes megválasztására, valamint a betétesek megfelelő nyereségjuttatására irányult. A három bank üzleti felfogására még 1902-ben is az volt inkább jellemző, hogy hatalmas összegek feküdtek náluk részvényekben és betétekben (közel 12 millió K), ugyanakkor a város ipari és kereskedelmi élete a kortársak szerint fejlesztésre szorult volna.[5]
A másik két bank szinte egyszerre alakult meg. A Népbankot 1872-ben alakították meg Balassa-Gyarmati Polgári Önsegélyező Egylet néven. 1875-ben változott át részvénytársasággá 120.000 frt alaptőkével. A „kistakarékot”, a Takarék- és Hitelintézetet szintén 1872-ben hozták létre névleg 60.000, ténylegesen 30.000 frt alaptőkével. Ekkor a neve Első Nógrádi Földművelésügyi-, Ipari és Kereskedelmi Hitelintézet volt, amelyet azonban már 1876-ban későbbi nevére változtattak meg.
A három pénzintézet első félévszázadát végigkísérte az egyesülés gondolata, amelynek elméletben minden változatát felvázolták. Hol mindhárom egyesüléséről, hol a Népbank és a Takarékpénztár, hol a Hitelintézet és Népbank, hol pedig a Takarékpénztár és a Hitelintézet egyesüléséről röppentek fel hírek, hogy aztán néhány hét múltával elhaljanak ezek a kezdeményezések.[6] Fő érvként a cikkek szerzői azt hangsúlyozták, hogy a „fúzió” révén megalakítható erős bank hathatósabban tudná szolgálni a megye pénzügyi érdekeit. Azonban a három bankot létrehozó tőkepénzes csoportok, amelyeknek sok tagja pedig érdekelt volt egyszerre több intézetben is, nem tudta rászánni magát az üdvösnek beállított lépés megtételére. 1920-ig 1873-ban, 1876-ban, 1880-ban, 1884-ben, 1893-ban és végül 1918-ban került szóba hol kisebb, hol nagyobb súllyal a bankok egyesülése, amit a város viszonylagos ipari és infrastrukturális fejletlenségével indokoltak. Ezzel szemben nemhogy egyesülés nem történt, hanem éppen ellenkezőleg, 1911 júniusában megkezdte működését Balassagyarmat negyedik bankja, a Közgazdasági Bank Rt. Ennek kezdeményei 1906-ig nyúlnak vissza, ám csak ötéves szervezés után értek meg a feltételek megindítására. Megnyitása előtt néhány hónappal a megye lapjának cikkírója kerekperec kijelentette, hogy „a negyedik bankra Balassagyarmaton szükség tényleg nincs s ennélfogva – ha netalán mégis megalakulna – jövője sem lehet.”[7]Ám az ijesztgetések ellenére a pénzintézet mégis megnyílt és a szokásos banki üzletágak mellett birtokparcellázással, gazdasági és ipari vállalatok létesítésével, kereskedelmi társaságok alapításával foglalkozott. Esélyei a „nagytakarék” 1913. évi megroppanásával a városi és a megyei pénzpiacon kifejezetten megnőttek. Sőt, a vizsgált korszak végére a bankok száma ötre gyarapodott az 1912-ben létrehozott Agrár- és Kereskedelmi Bank Rt.-vel.
A három bank üzletpolitikája az 1890-es évekig igen hasonló volt. Legnagyobb jelentősége a betétek kezelésének volt, ám nem sokkal maradt el ettől a váltók és a jelzálogkölcsönök forgalma. Ezzel szemben az értékpapírforgalom a XX. század elejéig elenyésző, különösen a Takarék- és Hitelintézet esetében. A kevésbé jelentős üzletágak közül a zálogkölcsön (arany-, ezüst-, értéktárgyak és értékpapírok ellenében) érdemel említést, ami az 1880-as évek vége, a Weisz-féle magánzálogház létrejötte után viszont egyre inkább veszített jelentőségéből, mígnem az 1900-as évek elején teljesen fel is hagytak vele.
 
 
A három balassagyarmati bank fontosabb üzletágainak forgalma 1881-ben[8]
 
 
Takarékpénztár
Népbank
Hitelintézet
Betét
607.118 frt 30 kr
259.355 frt 95 kr
256.273 frt 82 kr
Értékpapírok
168.332 frt 50 kr
46.439 frt 97 kr
3577 frt 2 kr
Jelzálogkölcsön
436.201 frt 80 kr
66.223 frt 63 kr
90.812 frt
 
 
A három balassagyarmati bank fontosabb üzletágainak forgalma 1902-ben[9]
 
 
Takarékpénztár
Népbank
Hitelintézet
Betét
5.552.643 K 86 f
2.320.757 K 86 f
1.560.232 K 14 f
Vagyon
8.077.791 K 59 f
3.150.266 K 91 f
2.186.063 K 88 f
Összforgalom
52.752.177 K
31.351.185 K 50 f
23.298.537 K 90 f
Nyereség
124.972 K 39 f
55.851 K 68 f
30.458 K 14 f
 
Az 1890-es évektől a korábbi szorosan vett banki tevékenység – a lakossági betétek fogadása és hitelek nyújtása – kiszélesedett, a pénzintézetek megnövekedett vagyonukkal bekapcsolódtak a vasúti és városi építkezésekbe, ipari vállalatok alapításába, a vagyon- és életbiztosítási üzletbe. Különösen a Takarékpénztár, mint a megye legnagyobb bankja járt elől ebben, hiszen a Balassagyarmatra vezető vasútvonalak építésének támogatása mellett jelentős szerepe volt az Otthon-telep, a gimnázium, a téglagyár megvalósításában. A Népbank legnagyobb üzleti vállalkozásaiként a fürdőt, a malátagyárat és a vasútépítést említhetjük.
A megerősödött balassagyarmati bankok a Hitelintézet kivételével az 1880-as évektől fiókintézmények létesítését kezdték meg, amelyek közül több néhány év múlva önállóvá vált. A Takarékpénztár 1883-ban Szirákon (1897-től önálló), azután Tereskén 1895-ben, ami 1896-ban Rétságra tette át székhelyét (1905-től önálló), 1893-ban Vámosmikolán (1904-től önálló) és végül 1905-ben Lőrinciben nyitott fiókot. A Népbank az első fiókját 1897-ben nyitotta meg Kékkőn. A második, a Galgavölgyi székhelye előbb Galgagután (1903) volt, de két év múlva Bercelre települt át. Azonban itt sem működött sokáig, mert 1911-ben a Takarékpénztár révén a sziráki pénzintézethez került. A Közigazgatási Bank egyetlen fiókjának, az alsóesztergályinak a megnyitása (1912) már a nemzetiségi ellentétek megnyilvánulásának jegyében történt, hiszen a losonci „tótbank” ottani fiókjával kellett versenyeznie.
A háború után bekövetkező változások a Takarékpénztárt és a Népbankot érintették, az előbbinek az Ipoly túloldalán lévő téglagyárban, az utóbbinak a kékkői fiókban voltak érdekeltségei.
A címben jelzett félévszázad városi banktörténete nem lenne teljes, ha nem szólnánk e korszak nagy bankáregyéniségeiről, akik nemcsak a megye, illetve a város pénzügyi, hanem gazdasági, közigazgatási, politikai életében is meghatározó tényezők voltak. Elismertségüket, tekintélyüket, hatalmukat nemcsak az adófizetési jegyzékek mutatják, hanem az a korabeli szokás is, hogy az egy-egy pénzintézet felvirágoztatásáért sokat tevékenykedő elnökről vagy igazgatóról a korszak neves művészeivel arcképet festettek. Így készült festmény Jeszenszky Danóról (Vastagh György, 1886), Feledi Henrikről (1896), Balás Józsefről (1896), Degenfeld Lajosról (Kubányi Lajos, 1897), Szontagh Pálról (Vastagh György, 1891), Vannay Ignácról (Benczúr Gyula, 1900), gr. Mailáth Gézáról (Kacziány Aladár, 1917), amelyek az adott intézmény tanácstermében voltak kifüggesztve.
Elsőként Reményfy Józsefről, a Népbank igazgatójáról kell szólni, aki az alapításokban és a pénzintézet vezetésében is kiemelkedő szerepet játszott. Sőt, 1876-tól több éven keresztül nemcsak a Népbanknak, hanem a Takarékpénztárnak is az igazgatója volt. Reményfy József (1817-1887), a virágkedvelő pénzember az 1860-1880-as években a város meghatározó pénzügyi személyisége volt, szinte összenőtt a város fejlődésével. Eredeti foglalkozását tekintve ügyvéd volt, a liberális politika híve. 1848-ban és 1861-ben is a nógrádi megyebizottmány tagja, táblabíró. Madách Imre letartóztatásakor tanúként hallgatták ki, de őt magát is gyanúsították Rákóczy János megszöktetésével.[10] A város életében kivívott tekintélyét és elismertségét jelezték a halálakor a vármegyeházán, a városházán, takarékpénztári és népbanki épületeken, a népkör és az ügyvédi kamara helyiségein kihelyezett gyászlobogók. Jelentős, ugyanakkor ellentmondásos személyiségnek jellemezte őt a vezércikket megfogalmazó újságíró: „…hol van az az életíró, aki oly érdekes életet, mint amilyen Reményfyé volt, a gyászeset hatása alatt híven és tárgyilagosan visszatükröztetni tudná?...ha akart teremtett és ha akart rombolt, emelt és sújtott. A végletek találkozása egy hatalmas főben… Ahol ő megjelent és felszólalt, a nagy ész iránti tisztelet, legtöbbször pedig erkölcsi presszió vett erőt a kedélyeken. Az ő eszének hatalma és fölénye mindenkit hallgatásra kényszerített. Ha valamely tárgyhoz hozzászólt, azt minden oldalról annyira kimerítette, hogy ahhoz csak az szólalhatott hozzá, akinek viszketege a felszólalás. Bonyolult ügyekben az Ariadne fonalat ő adta kézbe, a kútba dobott követ ő húzta ki, indítványai, javaslatai korrektek és a fennforgó körülményeknek legmegfelelőbbek voltak. Bármely természetű ügyben, lett légyen az igazságos, vagy más természetű ügy, ha Reményfy felszólalt, az ő beszédét élvezettel hallgatta végig még a legnagyobb ellensége is daczára annak, hogy a kifejezésekben nem volt éppen válogatós.” – hangzik a méltatás.
S Reményfynek volt alkalma szerepelni, hiszen alig volt a megyében és a városban olyan bizottság, amelynek tagja ne lett volna. A város közügyeiben 1887-ig ő játszotta a legfőbb szerepet. „Érdeklődött minden iránt, a csekély dolgoktól fogva a legmagasabb politikáig. Korán kelt és késő feküdt…mindent tudott, minden iránt érdeklődött. Akiket szeretett, szerette azokat következetesen erényeikben és hibáikban egyaránt, akiket nem szeretett, vagy akikkel a magán- avagy közdolgokban ellenkezésben volt, azokat üldözte következetesen a végletekig. Közmondássá vált, hogy ’nem jó az öreggel haragba lenni’.Ebből következtethető az, hogy voltak olyanok, akik Reményfyt rajongásig szerették, de voltak titkos és nyílt ellenségei, kik ennek daczára nagy eszét, gyors felfogását, éles logikáját és mindenek felett ügyes dialektikáját bámulták és tisztelték.”
Amilyen bámulatos volt az élete, olyan impozáns volt a temetése is. Soha nem látott sokaság kísérte utolsó útjára a közügyek kiváló szolgáját. „A rendezőség úgy intézte, hogy a halottat a polgári iskola, a vármegyeház, takarékpénztár, városház, és népbank mellett vitessék el, mint amely helyeken Reményfy József a közügyeknek szolgálva élete legnagyobb részét eltölté. Az evangélikus temetkezési egylet gyászkocsija elől vitte a szebbnél szebb emlékkoszorúkat, a római katolikus temetkezési egylet gyászkocsija pedig a halottat.” A sírnál Bodnár István, a politikai ellenfél mondott búcsúbeszédet. Ebben kiemelte érdemeit, külön megnevezve az óvoda-, az iskolaügy és a Nemzeti Intézet létrehozásában és támogatásában kifejtett erőfeszítéseit. „…a 19-dik századnak azon nemes bolondja volt, ki idejének legnagyobb részt a közügyeknek szentelte, saját érdekeit pedig gyakran elhanyagolá. Nyugodj hát babéraidon derék férfiú: neked nem kell hosszú sírvers emlékoszlopodra. Elég rávésni, hogy itt nyugszik Reményfy József, hogy nemcsak a jelen nemzedék, de az utódok is koronként sírodhoz zarándokoljanak, hogy azt megkoszorúzzák.”[11]
A dualista kori Balassagyarmat bankár kuriózuma Feledi (Felsenburg) Henrik (1834-1917), aki a Hitelintézet egyik alapítója, s 45 (!) éven keresztül igazgatója volt.
 
 
„Az a jóságos arcú úr, aki megjelenésével mindenkit megnyert, akit modoráért mindenki szeretett, s akit jótéteményeiért áldanak, nincs többé…Igazgatása alatt ezen intézet, amely 60 ezer koronával alakult meg, oda fejlődött, hogy ma 900.000 koronát meghaladó tartalék- és egyéb alappal bír. Az intézetnek betétállománya 1873-ban 81.456 K, nyeresége pedig 3490 K 34 fillér volt és Feledi Henrik igazgatói működésének utolsó évében a betétállomány 5.492.870 K 18 fillér, az évi nyereség pedig 105.610 K 83 fillérre emelkedett. Így fejlődött ki Feledi Henriknek tudásával, széles látókörével és lankadatlan szorgalmával az intézet egy tekintélyes pénzintézetté, és 45 évi igazgatása alatt megrázkódtatásnak kitéve nem volt. A megboldogultnak azonban melegen érző, nemes szíve a közügyért, a családjáért és az igazgatása alatt működő tisztviselőkért is dobogott. Ez utóbbiakat is gyermekei gyanánt szerette. A közéletben is a haladás zászlaját lobogtatta, a magyar nyelv és szellem terjesztésének hathatós előmozdítója, istápolója volt s emberszeretete közismert. Ennyi érdem nem maradt ismeretlen néhai királyunk előtt sem s így Feledi Henriket a királyi tanácsosok sorába emelte fel… A gyászháznál az egyház részérő dr. Weisz Náthán hitszónok, a közönség részéről dr. Feledi Jenő ügyvéd tartottak magas színvonalon álló méltató beszédet. Feledi Henrik földi maradványát a gyászházból a Deák Ferenc utcán és Scitovszky úton a Rákóczi fejedelem útra hozták, s végső kívánságához képest a Takarék- és Hitelintézet előtt, amelynek élete nagy részét áldozta, majd az izraelita templom előtt a gyászmenet a tetemmel néhány percre megállott.”[12] – hangzik az egykorú méltatás.
Vannay Ignác (1840-1917) Aradról került ügyvédként Balassagyarmatra, ahol rövid időn belül bekapcsolódott a Takarékpénztár életébe. Az 1870-es évek végétől előbb igazgatósági tag volt, Harmos Gábor igazgatósága idején annak helyettese, majd 1887-től 1913-ig a takarékpénztár igazgatója. Vezetése alatt az intézet „…hatalmas lendületet vett, vezérigazgatója pedig nagy tekintélyhez és befolyáshoz jutott. A tisztviselőtelep beépítésében, a múzeumi épület megalapításában, a politikai szereplésben tevékeny részt vett.” – írta róla halálakor a Nógrádi Hírlap.[13] Szakmai pályája csúcsán úgy jellemezték mint „általánosan elismert fináncz kapacitást”. Alighanem ő az egyetlen balassagyarmati pénzember, akiről Budapesten (1910-ben Rákoscsabán) a városrész létesítésében szerzett érdemeit elismerve utcát neveztek el, ami egyébként a mai napig létezik. Igazgatósága alatt a Takarékpénztár országosan jegyzett intézmény lett. Több megyebeli takarékpénztárnak volt elnöke, része volt 1904-ben a Korponai Takarék- és Hitelintézet létrehozásában. 1895-ben királyi tanácsosi címet kapott, 1902-ben az Osztrák-Magyar Bank Besztercebányai fiókjának váltócenzorává nevezték ki, 1903-ban beválasztották a Magyar Takarékpénztárak Központi Jelzálogbankjának igazgatóságába, 1907-ben pedig a Magyar Pénzintézetek Országos Szövetségének losonci bizottságába. 1913-ben „kora és egészsége miatt” kérte nyugdíjaztatását, amit meg is kapott. Megválása az igazgatói tisztségtől a Takarékpénztár addigi fennállásának legnagyobb válságával esett egybe. Az értékpapírpiacon és a téglagyári vállalkozáson sokat vesztő bank helyzete megrendült, szükségessé vált szanálása.
Baintner Ottó (1844-1918) „a hol parancsolóan szigorú, hol nyájasan mosolygó” bankigazgató, a magyaróvári gazdasági akadémia befejezése után 1869-ben gazdasági pályán kezdte meg tevékenységét. Az 1882-ben megalakult Nógrádvármegyei Gazdasági Egyesületnek lett titkára, 1884-ben pedig a megye főpénztárnokává választották meg, ezt a tisztét 13 éven keresztül látta el. Virilisként a megyei és a városi testület tagja, a római katolikus iskolaszék elnöke volt. Az 1894. évi balassagyarmati királylátogatás egyik tevékeny szervezője, az 1905-ös nemzeti ellenállás idején a megyei alkotmányvédő 55-ös bizottság alelnöke. A Népbanknak, egy rövid megszakítással, 1887-től volt igazgatója. „Ezen állásában is az ipar és a kereskedelem itteni előhaladásához nagymértékben hozzájárult működésével” – jellemezte őt a megye lapja a magyar nemesség elnyerése alkalmából róla írott cikkben. Része volt a villanyvilágítás, az aszfaltozás, a vasútépítés, a gimnázium létrehozásában. „Nagy volt, igaz volt, hű volt” –így foglalta össze életét temetésekor a tudósító.[14]
 
Függelék
A balassagyarmati bankok elnökei és igazgatói 1920-ig
 

Pénzintézet neve
Elnökei
Igazgatói
Takarékpénztár
Szontagh Pál 1887-1904
Gr. Degenfeld Lajos 1904-
Gr. Mailáth Géza 1913-
Jeszenszky Danó 1867-1876
Reményfy József 1876-1882
Harmos Gábor 1882-1886
Vannay Ignác 1886-1913 (1898-tól vezérigazgató)
Kreutz Emil 1913-
Népbank
Reményfy József 1872-1876
Madách Károly 1876-1890
Stesser József 1890-1903
Török Zoltán 1903-
Ticsinszky Miklós 1872-1876
Reményfy József 1876-1887
Baintner Ottó 1888-1896
Fáy Árpád 1896-1898
Baintner Ottó 1898-1918
Hanzély Gyula 1919-
Hitelintézet
Gr. Forgách Antal 1872-1885
Komjáthy Anzelm 1886-1888 mint helyettes elnök
Hanzély László 1888-1890
Balás Antal 1891-1900
Szilárdy Ödön 1900-1909
Nagy Mihály 1909-
Feledi Henrik 1872-1917
Klein Adolf 1917-
Közgazdasági Bank
Dr. Scitovszky Béla 1911-
Schwarcz Dávid 1911-
 
 
Levéltári források
Nógrád Megyei Levéltár (NML)
V. 41.                                     Balassagyarmat Mezőváros Tanácsának iratai. 1845–1886.
 
Sajtó
Nógrádi Hírlap (NH)
Nógrádi Lapok és Honti Híradó (NLHH)
 
Hivatkozott irodalom
MSZKOH                               A Magyar Szent Korona Országainak Hitelintézetei az 1894–1909. években. Bp., 1913.
Tomka 1996.                         Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története (1836-1947). Bp., 1996.
Szőnyi 1937.                          Dr. Szőnyi Gyula: A magyar városok hitelintézetei. Bp., 1937.
 

[1] Tomka 1996. 18. p.
[2] NLHH 1880. július 4., NLHH 1887. október 24.
[3] Szőnyi 1937. 12-18. p., valamint MSZKOH 296. p.
[4] NLHH 1876. március 12.
[5] NLHH 1887. május 8., 1903. január 25.
[6] NLHH 1876. március 12. „Sokan, kik a viszonyokat nem mérlegelik, csudálkoznak azon, hogy egy 8 ezer lakosságú városban három pénzintézet fennállhat, s hogy üzletét nemcsak a bevont részvényesek megelégedésével, de a társadalmi szempont szigorú bírálata mellett is anyagilag felvirágozhatik.”
[7] NH 1911. március 5.
[8] NLHH 1882. 32. szám.
[9] NLHH 1903. január 25.
[10] NLHH 1887. november 27. Reményfy annyira szerette a virágokat, hogy évente nagy mennyiségben Erfurtból hozatott szabadföldi és üvegházi növényeket. „…mivel azok kollektív eladása nem sikerült – többen vették meg, s hogy mások is részesüljenek belőlük – a vevő urak elhatározták, miszerint átengednek azokból több érdekes példányt. A virágokra Darvai Ármin könyvkereskedő üzletében tehető megrendelés.”
[11] NLHH 1887. november 6.; NML V. 41. 76-77. sz. határozat.
[12] NLHH 1917. április 1.
[13] NH 1917. január 14.
[14] NH 1909.október 31., 1918. augusztus 4.

Balassagyarmat illetve Nógrád megye I. világháború előtti életéből az alábbi zsidó származású tekintélyes gazdasági személyiségekről, pénzintézeti igazgatósági tagokról rendelkezünk fényképes emlékekkel:

   

 

 

 

Ezúton mondunk köszönetet dr. Hausel Sándor történész-levéltárosnak, hogy jelen tanulmányának közreadásához hozzájárult.

Egyben ennek az írásnak a közlésével mondunk köszönetet segítségéért, melyet 2003-ban a balassagyarmati zsidó temető sírkőkatasztere héber-magyar szövegfordítási rendszerének kidolgozásához nyújtott